MENÜ
Ő és én. De ki is az az én, hol is lakik? Mivel is foglalkozik. Mit is akar elmondani. Honnan indul és hová tart? Kihez beszél? Miről beszél? Nézem, és ő csak beszél, beszél, beszél. És közben az idő telik. Emberek jönnek, mennek el mellettünk. És mi csak lebegünk, és néha nem értjük, hogy mi miért történik. Mit miért csinálunk? Mi az amitől azt érezzük, most ezt kell, most így kell. És az ember szeretné a térdére ültetni saját magát, mint egy aprócska gyermeket, és azt mondani neki, okosan, hogy ezt ezért, azt meg azért- édes fiam. És a gyerek elmosolyodik, azt látjuk, hogy most sikerült meggyőzni valamiről, megnyugtatni, de egy váratlan pillanatban, éjjel, a sötétben ott áll az ágyunk mellett és néz, csak néz, és látjuk, ahogy kérdezne valamit. De csak hallgat. Hallgat. Gyanakvó. Mi meg megijedünk, hogy talán rájött, hogy az amit mondtunk, amivel megnyugtattuk az nem is úgy van, megérezte, hogy van benne valami hazugság. Rájött, hogy az élet, az nem mese. Hanem egy olyan valami, ami tele van ugyan kedves, barátságos emberekkel, de ott vannak a rosszak is. Ott van a világban a rossz, ami félelemmel tölt el. Ott van az emberek gúnyos mosolya, van az egészben valami szomorúság, valami fájdalom. És akkor éjjel, ott az ágyunk mellett, ahogy gyanakvóan figyel bennünket, rájön, hogy nincs mese...Élni kell. Ahogy lehet. Ahogy csak lehet. De valahol gyermek marad, ő segít, az ő fantáziája segít minket, hogy túléljünk, hogy átjussunk majd a megálmodott Valóságunkba, ahol majd egyek lehetünk. Ő meg én. Fura figura ez az Énke, mert segít, hogy élni tudjunk, de ugyanakkor megnehezíti a pillanatokat. Mert sokkal több energia, életerő, fantázia kell, hogy Vele együtt mégis könnyen, egyszerűen élhessünk. Mert megvannak neki a saját törvényei, bármikor megérkezik, és felriaszt álmomból, sőt bemászik a féltett álmaim közé, és mint egy kamasz, összezavar mindent. Eltorzítja, mert kíváncsi arra, hogyha máshogyan, más korban találkoznának bizonyos érzések, élmények, emberek, gondolatok, akkor mi lehetne belőle.
Beszámoló
